A sintoizmus története

Tokió első pillantásra ugyanolyan világvárosnak tűnik, mint bármelyik nyugati típusú nagyváros. Ég felé emelkedő felhőkarcolók, hatalmas kereskedelmi és ipari központok tanúskodnak arról, hogy Japán egyike korunk legfejlettebb ipari államainak. Csak a beavatott szemlélő veszi észre a felhőkarcolók tetején, vagy a kereskedelmi központok udvarában a kicsiny, gondozott kerteket, bennük a szentélyeket, Japán közel két évezredes természetkultusz-vallásának szimbólumait. “Istenek útja” A sintoizmus kifejezetten nemzeti vallás. A japán néphez, mentalitáshoz, kultúrához kötődik, melyek kialakulásában döntő szerepet játszott. A sintot általában “istenek útjának” fordítják, ami azonban tekintettel a japán politeizmus sajátságos voltára nem teljesen fedi a valóságot. A sintoista ember imádata ugyanis nem a hagyományos értelemben vett istenekre irányul. A kultusz középpontjában az istenség helyett a “kami” áll. A kami pedig szellemet, gyakran az ősök szellemét jelenti, aki jelen lehet élettelen tárgyakban, füstben, fákban, hegyekben, de ugyanakkor az emberben, a nemzet hőseiben is. A sinto tehát a “kamik útját” jelenti. A japánok a legrégebbi időktől kezdve tisztelték a kamikat. Külön kamija volt a földnek, a mezőnek, a folyónak, az erdőnek. Általában jóságos lényeknek tekintették őket és nem féltek tőlük. Áhítatuknak egyszerű rítusok formájában adtak kifejezést: étel- és italáldozatot mutattak be, tapsoltak neki, előadták kérelmeiket.  A kezdetben szájhagyomány útján terjedő mítoszokat az ország politikai egységének létrejötte után foglalták írásba azzal a szándékkal, hogy általuk szentesítsék a japán nép és ezen belül az uralkodóház isteni eredetét. A legrégebbi ilyen jellegű könyv a Kodzsiki (Régi idők krónikája) 712-ben keletkezett, elsősorban a világ eredetével és a természetfeletti lények ügyes bajos dolgaival foglalkozik, de feldolgozza Japán korai, mitikus történetét is. A második a Nihongi, vagy Nihonsoki (Japán krónikája) 720-ban íródott, s a történelmi feljegyzések mellett foglalkozik mítoszokkal és legendákkal is. E két mitológiai-történeti művet bizonyos fenntartással a sintoizmus szentírásának nevezhetjük. A hívek tudnak létezésükről, többé kevésbé ismerik a bennük leírt legendákat, de a papokon és történészeken kívül más nemigen olvassa őket. A mitikus elbeszélés szerint a japánok a kamik különleges, kiválasztott teremtményei. A Ja­ma­to törzs vezetője, az ország egyesítője és a császárság megalapítója, Dzsimmu Tenno pedig, közvetlenül a legfőbb kamitól, Amateraszu Ómikami napistennőtől származott. Japán nyitva állt a nagy nyugati szomszéd, Kína felől érkező hatásoknak. Míg azonban a konfucianizmus és a taoizmus nem hagyott különösebb nyomot a szigetország vallásában, a 6. századtól egyre nagyobb teret hódító buddhizmus az egész nép körében elterjedt. A sintoizmussal ellentétben a buddhizmusnak rendszerezett tanai, fejlett etikája és jól működő egyházi szervezetei voltak. A japán ősvallás kész volt sok mindent átvenni tőle. Ez egyrészt előnyt, másrészt veszélyt jelentett a sintoizmus számára, mert a buddhizmus terjeszkedése hamarosan a sintoizmus háttérbe kerülését eredményezte. A Riobu-sinto (Kettős arc) nevű középkori mozgalom pl. azt tanította, hogy a japán kamik tulajdonképpen azonosak a különféle neveket viselő isteni buddhákkal és bodhiszatvákkal. Magát Ama­te­raszu Ómi­ka­mit is csakhamar a buddhista singon szek­ta Maha­vario­­ka­nájával, azaz a nap buddhájával azonosították. A sinto szentélyek területén buddhista templomok épültek, a két vallás papjai egymás mellett tevékenykedtek. Mint ahogy a buddhizmus megjelenése következtében Kína a “három vallás országa” lett, Japán a két vallás országává vált. Az egyszerű emberek nem láttak nagy különbséget a két vallás között, nem tartották szükségesnek, hogy kifejezetten buddhistának vagy sintoistának mondják magukat. Miközben a Tokugava sogunátus (1603–1867) idején a császár csak árnyékuralkodó volt, a buddhizmus pedig a soguni hatalommal szövetkezve világi hatalmának virágkorát élte, a nagy sinto szentélyek papi nemzetségei körében erőteljes megújulási törekvés alakult ki. A Fukkó vagy “Tiszta sinto” iskolát Kamono Mabucsi (1697–1769) alapította. A Kodzsikit, a Nihongit és az ősi sintoista liturgikus szövegeket tanulmányozva arra a meggyőződésre jutott, hogy Japán vallását a kínai hatás rontotta meg. Az ókori uralkodók, hangsúlyozta, akik még meg­adták a megfelelő tiszteletet isteni ősüknek, Ama­teraszu Ómika­mi­nak, természetes szeretettel és igazságérzettel eltelve gyakorolták hatalmukat, a népnek pedig nem volt szüksége semmiféle erkölcsi előírásokra ahhoz, hogy helyesen éljen. Mindenki intuitív módon megérezte mi a helyes és a jó, s a rosszat elkerülve a kamik igazi útját követte. A kínai eszmék azonban kiölték az emberekből a hűséget, az önfeláldozó-készséget és a többi őserényt. A kozmikus harmónia, az ideális jólét és boldogság állapota csak akkor fog helyreállni, hangsúlyozta Mabucsi, ha a japánok megszabadulnak az idegen hatásoktól és visszatérnek őseik tiszta vallásához. Hasonló szellemben adta elő tanítását Motoori Norinaga, a Tiszta sinto másik nagy képviselője. Azt állította, hogy a Kodzsiki teremtésmítosza a világ egyetlen igaz teremtéstörténete, ami azt jelenti, hogy a japánok valóban isteni eredettel, s ennélfogva ösztönszerű erkölcsi érzékkel rendelkeznek. Élükön Amateraszu Ómikami közvetlen leszármazottai, a Dzsimmu Tenno által alapított uralkodóház tagjai, a csá­szá­rok állnak, akiknek vissza kell adni a tényleges hatalmat. A fajelmélettel és a császári hatalom helyreállításának szorgalmazásával a Tiszta sinto már a politika porondjára lépett. Követelései a Meidzsi restaurációval valósultak meg 1867-ben. Ekkor szüntették meg a Tokugava sogunátust és ekkor került vissza a tényleges politikai hatalom, hosszú évszázadok után, ismét a császári uralkodóház kezébe. A sintoizmus reformjáért síkra szálló mozgalmak most nyíltan felléphettek a buddhizmus ellen. A két vallás különvált, de a szinkretikus keveredés jelei nem tűntek el: a sinto sohasem szabadult meg azoktól a buddhista hatásoktól, amelyek tulajdonképpen megtermékenyítették tanait. A sinto ihlette kiválasztottság tudat, imperialista ideológiával egyesülve később hódító háborúkba sodorta az országot. A japán sovinizmus 1940-ben érte el csúcspontját, amikor az egész nép diadalittasan ünnepelte Dzsimmu Tenno trónra­lépé­sének állítólagos 2600. évfordulóját. A világháború után egy időre betiltották a birodalomalapítási ünnepségeket, 1953 óta azonban ismét tartják őket. A különbözőség tudata, az utóbbi évtizedekben tapasztalható szekularizáció és a sinto jelenlegi pacifista színezete ellenére továbbra is intenzíven él a japánokban. A külföldiek, vendéglátóik minden udvariassága ellenére érzik, hogy alacsonyabb rendű emberi lényeknek tekintik őket. Sinto a gyakorlatban A sintoista ember számára minden ami létezik mennyei, természetfeletti eredetű. Ma­ga az ember is – különösen ha Amateraszu Ómikami utódjának született – felsőbbrendű, isteni lény. Számtalan kamiban hisznek. Állítólag mintegy 8 millió szellemet tartanak számon. Ezek néhány fő kategóriába sorolhatók. Az elsőbe a nép közös kamijai tartoznak. Élükön Amateraszu Ómikami napistennő, a császári ház és ezzel az egész nép anyja áll, akit minden család nagy becsben tart és akinek tiszteletére időnként nemzeti ünnepségeket rendeznek. Ebbe a csoportba tartoznak az ősök szellemei is. A második csoportot az egyes helységek szellemei alkotják. Minden településnek, városnak, falunak saját kamija van, aki segíti, védelmezi a lakosságot. A harmadik csoportot azok a kamik képezik akik meghatározott emberi tevékenységek, vagy különleges helyzetek alkalmával sietnek az ember segítségére. A történelem hajnalán, amikor az ember nagyobbára vadászattal és halászattal foglalkozott, elsősorban a hegyek, az erdők, a tenger, a folyók szellemeit tisztelték. Később, a mezőgazdaság elterjedésével párhuzamosan szaporodtak a mezőgazdasági munkálatok szellemei. Ma már a Honda üzemekben dolgozó munkások például a Honda szellemének pártfogását keresik. Jellemző a sintoizmusra, hogy szinte teljesen hiányzik belőle a gonosz fogalma. Minden kami jóságos, segíteni akaró, kegyes. Egy japán filozófus írta: “A kamikat nem lehet megérteni; csak érezni és imádni tudjuk őket. De ezt is csak azzal a feltétellel, ha visszatérünk a természethez és összhangban élünk vele”. A kamival való találkozás misztikus élménye alázattal tölti el a hívő szívét. Ezt az érzést a japánok mako­tónak nevezik, és egymással való kapcsolatban is törekszenek rá. Ezért számít az alázatos udvariasság egyik fő erényüknek. A sintoizmusnak nincsenek erkölcsi előírásai. Az erkölcsi viselkedést az ember vele született, ösztönös jóérzésére bízza, elvárja, hogy mindenki maga érezze meg: mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen. A japánok számára a bűn fogalma is egészen mást jelent, mint a keresztények vagy a többi nyugati vallás követői számára. Elsősorban az számít helytelen cselekedetnek, ha valami olyat tesznek, amellyel vétenek a közösség, azaz a nép érdekei ellen. Nagy hangsúlyt fektetnek a tisztulási szertartásokra: a vízben való megmerülésre, a tiszta ruha felöltésére stb. Szentélyeikben medencék vannak, amelyekből a hívő vizet merít s kezet mos, illetve szájat öblít. A tisztulási szertartásokra elsősorban a betegekkel, sebesültekkel való érintkezés, halottak érintése, temetési szertartásokon való részvétel után van szükség. Tisztátalanságot eredményez a nemi aktus is, ha zarándokút alkalmával vagy ünnepséget megelőző napon kerül rá sor. A túlvilági jutalom, vagy büntetés gondolata nemigen foglalkoztatja a japánokat. A sinto kizárólag az evilági érvényesülés, boldogulás céljait szolgálja. Köznapi áhitatként a sinto nem kíván sokat híveitől. A legfontosabb az, hogy időnként elzarándokoljanak valamelyik szentélybe, ahol piros vagy zöld kabátot és fekete, magas süveget viselő papok teljesítenek szolgálatot. Rendszerint a közhivatalnokok soraiból kerülnek ki és egyéb munkájuk mellett foglalkoznak a szertartások irányításával. A templomokat gyönyörű parkok övezik. Odabent a szentélyben a három uralkodói ereklye (tükör, kard és magatama drá­ga­kőfűzér) valamelyike jelképezi az istenség jelenlétét. A szentélyhez vezető lépcsőnél a hívő csengetéssel vagy kopogtatással hívja fel a kami figyelmét, majd miután néhányszor meghajol előtte, áldozati ajándékokat ad neki. Leginkább rizsből készült ételt meg italt és selyemből készült ruhadarabokat. A sintoista ember számára a legnagyobb erény a császárnak, az elöljárónak vagy a munkaadónak való engedelmesség és a munkafeladatok minél eredményesebb teljesítése. Ezek az erények azonban – amelyek nagymértékben hozzájárultak Japán gazdasági fellendüléséhez – ma már főleg az idősek és a középkor­osztály, az ún. “ mi-nemzedék ” köreiben vannak jelen. A második világháború óta eltelt időszakban a Nyugat erőteljes hatása Japánban is megtette a magáét: a fiatalok között egyre több az elégedetlen, egyre gyakrabban kérdőjelezik meg a “mi-nemzedék” közösségi beállítottságát és egyre gyakrabban küzdenek lelki-egzisztenciális krízisekkel, amelyekre individualista válaszokat követelnek. Ők alkotják az “én-nemzedéket”. A mai japán fiatalok számára a sintoizmus jelszavai – kitartás, küzdőszellem, lelkesedés – már kevésbé fontosak. Közben az egyre jobban növekvő egzisztenciális űrt a buddhista szekták és a gomba módra szaporodó új vallások próbálják kitölteni. A hivatalos sintotól elszakadt szekták közül legjelentősebb a Tenrikió (Isteni bölcsesség), melynek tagjai nagy hangsúlyt fektetnek a csodálatos gyógyulásokra, szertartásaikra jellemzőek a kultikus táncok. Hasonló alapokra épül az Odorú Sukió (Táncoló vallás), azzal a különbséggel, hogy a révüléses tánc itt az én-tudattól való buddhista ihletésű szabadulást hivatott előmozdítani. Az új szekták közös jellegzetességei: a csodákban való hit, a betegségektől és szenvedéstől való szabadulás elérhetőségének hirdetése, révüléses látomások, misztikus átélések. Általában mindegyik sintoista, buddhista, esetleg konfuciánus gyökerekre vezethető vissza. A nyugati vallások – a japánoknak idegen személyes erkölcs hangsúlyozása és a sintoista különlegesség-tudat miatt – nemigen terjedhettek el.